A főváros kocsmatörténetét bemutató sorozatunk az utolsó előtti állomásához érkezett!

Első írásunkban egészen a régmúltba mentünk vissza, hogy a korai budai és pesti kocsmák nyomába eredjünk, majd egy elképzelt 19. századi napot töltöttünk Petőfiék Pest-Budáján.

Legutóbb a 20. század első felét jellemző kávéházi aranykort mutattuk be, amelynek a véres második világháború vetett véget. Most 1945-től 1989-ig, az államszocializmus bukásáig tartó 44 évet vizsgáljuk meg: hogyan, hol és mit ittak eleink az “átkosban”?

A békeidők után

A kocsma ideája egy hely, ahol pénzért cserébe mások társaságában, de nem szükségszerűen másokkal együtt tudjuk elfogyasztani szeszes italunkat. Ezért nemcsak egy arra dedikált vendéglátóipari egység lehet kocsma, de a kocsmafunkciót betöltheti a kávéház, egy étterem pultja, garázsbeli italkimérés, trafik vagy egyéb, még kevésbé világi helyek.

Az alkohol élvezetén kívül a kocsma a helye a hírek és gondolatok cseréjének is, ennél fogva agora funkciója is van, amelyet jól bizonyít a mondás, mely szerint, ha egy falu kocsmája vendégek hiányában bezár, akkor annak a településnek vége van. Ebben a koordináta rendszerben vizsgálva a kocsmák a huszadik század folyamán is mindig betöltötték funkciójukat, igaz, nem kerülték el őket a nagy változások.

Az 1945-től 1948-ig tartó második világháború utáni éveket hazánkban az újjáépítés, a borzalmak lassú feldolgozása és az óvatos optimizmus légköre hatotta át, ám a szovjet érdekszférába került országnak nem volt valódi, önálló lehetősége az útkeresésre.

Ugyan a Rákosi-rendszer már 1956 előtt politikai és gazdasági zsákutcának bizonyult, de a Kádár János nevével fémjelzett, egészen a rendszerváltásig terjedő időszak rezsimje képes lett arra, hogy tartósan is berendezkedjen.

Ez a gulyáskommunizmusnak, a legvidámabb barakk idejének is nevezett korszak a magyar vendéglátásra és kocsmakultúrára olyan erősen nyomta rá a bélyegét, hogy nyomait a mai napig fellelhetjük Budapesten is. Ebbe pillantunk most bele egy-egy jelenségen és műalkotáson keresztül – nem átfogó képet, csak metszeteket kínálunk Nektek.

Alkoholizmus: nem ok, hanem rendszertünet

A háború, a holokauszt és az orosz megszállás által traumatizált lakosság nem is ocsúdhatott fel a történtekből, máris egy totalitárius diktatúra díszletei között találta magát, amely alapjaiban forgatta fel az emberek addigi életét.

A paraszti kisbirtokos mezőgazdaság erőteljesen hanyatlott a földek állami tulajdonba kényszerítésével párhuzamosan: ez azt is jelentette, hogy az addigi jelentős házi bortermelés visszaesett, illetve jelentős tömegek vándoroltak új munkalehetőségeket keresve a városokba.

A városok jellemző itala hagyományosan a sör volt, a tervgazdaság pedig sosem fukarkodott azzal, hogy ezt a sörigényt kielégítse.

Igaz, az állami sörgyárakban gyártott nedű a legtöbb esetben is csak kétes minőségű, gyenge és híg lager volt, alkoholfoka olykor csak 3, alig 4%-os. Melléjük a rendszer “kommersz” szeszeket kínált, amelyek gyakorlatilag aromákkal dúsított tisztaszesz-párlatok voltak, amiket konyak vagy pálinka néven hoztak forgalomba.

A tipikus menü pár korsó sör, melléjük néhány “tüske” elfogyasztása volt az erősebb hatás érdekében. Nem csak a kocsmában, olykor a munkahelyeken vagy már a reggeli vonaton is feltűnt ez a népszerű kombináció. A jelenségre érzékletesen világít rá a Magyar retro című dokumentumfilm sajátos hangulatú részlete:

Az alkoholizmus olyan általános társadalmi jelenséggé vált, amivel a legfelsőbb szinteken is foglalkozni kellett, majd propagandát gyártani ellenne; népegészségügyi, kriminológiai termelékenységi és társadalmi hatásai már letagadhatatlanok voltak – ráadásul az alkoholizmus az úgynevezett “szocialista embertípus” képébe is nehezen volt beilleszthető. Az alkoholizmus általános jelensége beivódott és visszatérő gag lett a szarkasztikus pesti humorban is: “Egy részeg hány a Lenin szobornál. Odamegy hozzá a másik és megszólítja: – Miért nézi, ha nem bírja?”

Italboltok és presszók

Az államosítások nemcsak a földművesek életét változtatták meg, előbb-utóbb feltűntek az élet majdnem minden területén. 1948-tól a kávéházakat és a kocsmákat is államosították, így jöttek létre a mai napig fellelhető “presszók” és italboltok, a két előbbi kategória szocialistára formált leszármazottai.

Természetesen a jól működő egységek ilyen felforgatása a színvonal világos és tartós esésével járt együtt, a vendéglátás kultúrája hanyatlott minőségében is.

Ahogyan Petri György (Hogy elérjek a napsütötte sávig) is megörökíti ezen újraszabott fővárosi helyek miliőit, láthatjuk, hogy a fogyasztás és a betérők perspektívái is változtak a háború előtti konszolidáltabb állapotokhoz képest:

“Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit – kostolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

(…)

Hiszen ûzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az “Eszpresszókban”, “Büfékben”

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.”

A presszók apró, szűk vendégtérrel rendelkező egységek voltak, ahol gyorsan lehetett egy kávét inni, de ugyanúgy kiszolgáltak égetett szesszel és palackos sörrel is. Ennivalóként különböző hideg szendvicseket választhatott a vendég. Az italboltok, borozók, talponállók pedig inkább a folyó borok és csapolt sörök otthonaivá váltak: meló előtt és meló után is.

Vadkelet?

Tehát a szocializmusbeli kávéházi- és kocsmakultúra jelentős minőségi visszaesést jelentett és a változatosságot sem lehet az erények között említeni: e mellé jön a borok és sörök alacsony színvonala, az alkoholizmus tömegessé válása.

Bár a hatalom az államosítással éppen a szervezkedéseknek akarta elejét venni, hosszú távon világos volt, hogy egy újabb közegészségügyi nehézséget fog jelenteni az életmód ilyen mértékű átalakulása.

Természetesen ezzel együtt mégsem lehet azt mondani, hogy a kocsma intézménye Magyarországon halott lett volna, sőt, düledező keretei között olykor a művészet, az irodalom és a zene is szedett fel új képeket, arcokat és hangokat:

“Langyos sörök, hideglábú lányok,

Hogy a pokolban történhetett meg,

Kérdem a kocsmában, ahol állok,

Hogy megint itt vagyok veletek?

(…)

Langyos sörök, hideglábú lányok,

Hogy a pokolban történhetett meg,

Kérdem a kocsmában, ahol állok,

Hogy megint itt vagyok veletek?

(…)

Megvagyok, bár egy fillérem sincsen,

Valaki szól: “Itt van, testvér, igyál!

Magyarok vagyunk, vagy mi az Isten!”

(Hobo Blues Band: Éjszakai Budapest Blues)