“Végül itt van az őszi ser, / Őszi bú ellen ősi szer”
A tökélyre fejlesztett Kosztolányi-féle rím- és szójáték-részlet Radnóti Miklós tollából származik, nehezen lehetne ősz közepén aktuálisabb idézetet találni egy korsó esti sör mellé. Ugyan Himnuszunk a Tokaj szőlővesszeiről csepegő nektárt, vagyis a híres magyar bort dicsőíti, a sörital búvópatakként végigkísérte történelmünket és kultúránkat.
Már a hátrafelé nyilazó őseink is…
A régészet- és történelemtudomány előtt ismert, hogy a sztyeppei népek, köztük saját őseink is, nem csak erjesztett lótejet ittak. A kereskedelmen (amelynek útján inkább az idő- és munkaigényes, évtizedes helyben maradást is feltételező bort szerezték be) kívül is hozzájutottak sörhöz, hiszen az árpa fontos takarmánynövénynek számított és nomadizáló őseink melléktevékenységként időszakosan földet műveltek.
A sör nem meglepő módon a magyar középkor évszázadaiban is értékes fogyasztási cikk maradt, amit kiválóan példáz az, hogy Szent Márton napján az egyháznak (a “kegyúrnak”) sörrel kellett adózni. Az adóul szedett sör a készpénz előtti korban jól mutatja a termék nagyra becsültségét. Élvezeti felhasználása mellett természetesen kiváló kalória- és folyadékforrásnak számított azokban az időkben, amikor az ivóvíz közmondásosan kétes minőségben állt rendelkezésre. Később, a kora újkor éveiben a német telepesek Sopronban, majd a németek különböző etnikai csoportjai a fontosabb magyar városokban is folyamatosan gyakorolták a serfőzés (és fogyasztás) tudományát, erősítve a feltételezhetően már akkor létező sörkultúrát.
Hazai hobbisták
Bár a bor magyarországi elsőbbsége elvitathatatlannak bizonyult, a 19. század végén, a 20. század elején már íróink-költőink is gyakran megemlékeztek az aranyszínű, habzó nedűről. Krúdy Gyula külön írást szentel a “Mire jó az üveges sör?” kérdésnek: életképében hangsúlyos a bor primátusa, de történetének vadász “hősei” a sört sem vetik meg, ha éppen az van terítéken: “Igaz, hogy az üveges sör, amit így falusi helyre szállítanak, rendszerint keserű, dohos, állott, de délelőtt mégse ihatik az ember bort – morfondérozott Sz. M. – Nyisson fel két butéliával, egyet a hajdúnak, egyet nekem.” – fogalmazza meg Krúdy a dzsentri véleményét az italról.
A költőfejedelem Ady Endre (az evésben-ivásban szakértő Krúdyval szemben) inkább mindenivó volt: Elek Artúr Ady Rómában című jegyzetében azt írja, hogy a fiatal költő nem igazán tartozott a gasztro-műkedvelők közé, de a barna Peroni sört nagy kedvvel fogyasztotta itáliai tartózkodása alatt.
József Attila, aki egyes nyugatosokhoz mérve ritkán részegedett le és nem volt rabja az italnak, már külön verset írt a sörről, melyet afféle nyáridézőként érdemes teljes terjedelmében is elolvasni:
“Zúdulj fogamra! parázsban remeg!
Igyalak én, mert szomjas a halál:
óriási korsó sör a nyár,
habok rajta pufók fellegek.”
A söritalról természetesen nem feledkeznek meg olyan későbbi magyar bohémek sem, mint Faludy György, vagy éppen Petri György, aki Antropozófia című versében (352. o.) morózusan és humorosan összegzi embertanát, melyben a sör végre jelképezheti a bor alternatíváját:
“Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg,
legyen az embernek tiszta inge,
a bécsiszelet mellé legyen citrom,
a felesége örüljön az új blúzának,
a nap süssön, de módjával,
(…)
A többi? A többi?
Elintéződik majd magától.”
Külföldi profik
Bár a sör kivívta a magyar irodalomban a megérdemelt helyét, elsősorban mégiscsak a cseh sör- és írófejedelmek, Bohumil Hrabal és Jaroslav Hašek jutnak eszünkbe az irodalom+sör+közép-európa szókapcsolatról. A sör akár felfogható Svejk katona egyik “mitológiai” attribútumaként, Hrabalnak pedig szinte bármelyik művének a fedlapján lehetne egy korsó sör. Táncórák idősebbeknek és haladóknak című, egyetlen mondatban íródott kisregényében az elbeszélő száján át megemlékezik a legendás és gyönyörű magyarországi soproni sörgyárról is…
A sörfogyasztás egyetemességére, Európán bőven túlnőtt kulturális és irodalmi hatására bizonyíték Oscar Wilde, Edgar Allan Poe, Ernest Hemingway, Ken Kesey, Hunter S. Thompson és sok más tengerentúli szerző neve. Hemingway vagy örökösei bizonyára jogdíjat számolhatnának fel a híres amerikai sörmárkának: “Bob Bechley mutatott be először a Ballantine Ale-nek, ami azóta is jó társaságom. Keményen kell dolgozni, hogy kiérdemelj egyet, de miután megharcoltam egy nagy hallal, inkább kívánok egy Ballantine Ale-t, mint bármilyen más italt. Ha a megerőltető testmozgás kiszívja az erődet, a Ballentine visszaadja azt.” – mondta egyszer az író a folyékony kenyérről.
Az öntörvényű Charles Bukowski szimplán csak Beer nevet viselő versében ironizál saját alkoholizmusáról és a sörhöz fűződő szoros kapcsolatáról: “I don’t know how many bottles of beer / I have consumed while waiting for things”. Kicsit később ugyanebben a költeményben a rá jellemző fanyarsággal jegyzi meg: “the female is durable / she lives seven and one half years longer / than the male, and she drinks very little beer / because she knows its bad for the figure.”
Lelkesen isszuk
A számok szerelmesei a KSH adatait böngészve megbizonyosodhatnak róla, hogy legalábbis mennyiségben mindenképpen tekintélyt parancsoló mennyiségű sört fogyasztunk Magyarországon. És milyen az átlagos sörivó a statisztikai hivatal szerint? “Az átlagos sörfogyasztó férfi 47 éves, középfokú végzettséggel rendelkezik (59%), hetente átlagosan 2,8 liter sört iszik.”
A kortársak közül talán Cserna-Szabó András író az, aki a legotthonosabban mozog az ételek és italok világában. Ő summázza nem minden irónia nélkül a sörök és borok fogyasztásának legújabb fonákjait:
“Még ma is a bor az igaz magyar ember itala (…) Mondjuk, a borivásnak leginkább a kommunizmus nevű gasztronómiai elmehunyás tett be, amely gyakorlatilag kinyírta a magyar bort (…) Előbb a rossz boroktól menekültem a sörbe, aztán a megsokasodott borsznobok elől, mert képtelen voltam sokáig hallgatni, hogy savgerinc és tigrisillat és maradékcukor és tanninapámhasa – inkább kértem egy korsó habos pilsenit, ezzel az ügy le volt zárva. Most, hogy a sörforradalom is kitört, támadnak a luxuskomlók és a papayaillatok és a fenyős-gyantás aromák (…) Ilyenkor meg szoktam kérdezni a pultnál (igen, jó bunkónak lenni): Csókolom, sörszagú, sörízű, sörszínű sör van még?”
A kocsmasztorit írta: Kocsis Marcell