Hosszú utazást követően a kézműves sör végre megérkezik Magyarföldre.
Ha még ilyen egyszerű lenne/lett volna a sztori. A helyzet az, hogy a kétezres években kitört, majd a 2010-es évek során mozgalommá fejlődött kézműves sör forradalom közel sem a saját szárnyain Amerikából Budapestre költöző vándorsasként érkezett. Inkább a KLM poggyászterében néhány importcikk formájában.
De ne rohanjunk mindjárt ennyire előre. Nézzük, mi történt nálunk, miközben az USA-ban épp Fritz Maytag csendesen megreformálta a sörivás művészetét.
Ingyen sört mindenkinek!
Szólt a csatakiáltás miután lehullott a vasfüggöny, és 1990-ben Magyarország végre fejest ugorhatott a kapitalizmus utópiájába. Ami csordultig volt szabadsággal és – az első néhány évben legalábbis – totális fejetlenséggel.
Így történhetett, hogy a nagy átállás és privatizációk időszakában, az adóztatási rendszer kiépítése közben néhány dologról egyszerűen megfeledkeztek. Mint a sörről.
Pontosabban a sör előállításának megadóztatásáról. Ez persze az élelmes magyar embernek hamar feltűnt és el is kezdett élni vele: sorban jelentek meg országszerte a frissen alakult sörfőzdék, hogy meggazdagodjanak az árpamalátával ékesített, kiskapun és néhány éven belül már közel nyolcvan kisüzemi főzde árulta saját italait.
A kisüzemi megnevezés azért ne tévesszen meg senkit. A kilencvenes évek elején járunk, amikor, mint tudjuk, a sör gyakorlatilag egyenlő volt a fantáziátlan lágerekkel az USA-ban, Angliában és persze Magyarországon is. Ezek a frissen alakult főzdék leginkább olcsóságukkal igyekeztek felvenni a harcot a piac nagyipari szereplőivel. Sok innováció tehát nem szorult beléjük.
És ha a fenti három nemzet összehozása komikusnak tűnik, meglepetéssel szolgálhatunk a továbbiakban: a két angolszász hatalommal közeli rokonságot ápol kis országunk. A sörök terén legalábbis…
Mindeközben…
Az Egyesült Királyságot első epizódunkban ott hagytuk el, hogy a saját söreiket főző pub-ok által uralt piacot lassan leváltotta az olcsóbb, tömeggyártott – és a pasztőrözés miatt hosszan elálló – nagyipari sörök korszaka.
A hetvenes években sorban szűntek meg a legendás sörházak, ahogy a nép az otthon is fogyasztható, könnyű sörök pártjára állt át és az ősi brit sörkultúra követői ezt nem voltak hajlandóak tovább nézni.
Hogy mentsék a menthetőt, a megmaradt pubok vezetői és pártfogóik csoportba verődtek és pontosan ötven évvel ezelőtt megalapították kampányukat „a valódi ale megmentéséért” (Campaign for Real Ale) avagy a CAMRA-t. Valódi ale-ek alatt pedig azokat a kocsmákban főzött, úgynevezett „cask ale-eket” értették, amelyeket természetes módon, adalékanyagok és utólagos szénsavasítás nélkül állítottak elő és kizárólag azokon a helyeken lehetett csapolni őket, ahol készültek.
Az egyre több tagot és hívet az oldalán tudó kezdeményezés támogatási programokat és oktatásokat szervezett, a pubokat a brit kulturális örökség részévé tette, de mindennél inkább a közösségi sörözés jótékony hatásaira igyekeztek felhívni a figyelmet. Ehhez pedig rendszeres sörfesztiválokat hoztak létre, ahol a CAMRA tagok hamisítatlan, frissen csapolt ale-jeivel ismerkedhettek meg a résztvevők. A 90-es évek végére ezek a fesztiválok segítettek újra fellendíteni a klasszikus brit sörkultúrát és a kisüzemi sör egyfajta reneszánszát eredményezték.
Magyarországon ellenben kevésbé volt fényes a helyzet ekkoriban.
a második reformkor
A rendszerváltás ügyetlenkedéseiből fakadó szabadpiac nem volt hosszú életű Magyarországon. Körbenézve a házi sörök tömkelegén, lassan a törvényhozásnak is feltűnt, hogy valami kiment a fejükből és gyorsan befoldozták az adózási törvényben hagyott léket, amivel hatalmas pusztítást indítottak útjára.
Mint békák egy esős nap után hirtelen jött szárazságban, a frissen nyílt főzdék szinte nyomtalanul felszívódtak a jogi rendelkezések kíméletlen sivatagában.
Pontosabban azok a főzdék, akiket a gyors pénzszerzésen kívül más nem motivált a söriparból. Szerencsére azonban volt néhány kitartó szellem, aki máshogyan gondolkozott és kapuzárás helyett inkább új fejlődési lehetőségek után nézett a megváltozott erőviszonyok között.
A kétezres évek elejére olyan főzdék, mint a Fóti, a balaton-felvidéki Stari vagy a Csepelen működő Rizmajer sörfőzde saját portájukon mind innovatív megoldásokat kezdtek el alkalmazni, csak éppen nem volt egy CAMRA, ami összefogja őket.
Cserébe volt egy Bart Dani nevezetű sörfanatikus vállalkozó, aki ebben az időben Londonban élt és több ízben megfordult az USA-ban is – ahol legfőbb elfoglaltsága, mi más lett volna, mint a sörözés.
Megismerkedett a Fritz Maytag forradalmi craft söreivel és a szárnyaik alatt/mellett kibontakozó mikrofőzdekultusszal, közben pedig jó ismertséget ápolt a CAMRA hasonlóképp megszállott vezéregyéniségeivel. Visszatérve Budapestre meg is született benne a nagybetűs Ötlet: miért ne lehetne itthon is jó söröket inni mindenkinek?
Nem szabad elfelejteni, hogy a 21. század hajnalán Európa még távolról sem ismerte a kézműves sörök koncepcióját. Németországban folyt a Hefeweisen és a valódi, lágy Lager, a cseheknél az isteni Pilseni, a többiek pedig kortyolgathatták a dögunalmas kommersz löttyöket.
És Dani ki nem állhatta a kommersz löttyöket.
Így történt, hogy hősünk felkereste londoni kapcsolatait, megsúgta nekik, mit tervez szülőföldjén kirobbantani, ők pedig készségesen támogatták a vakmerő kezdeményezést szakmai tudással, erőforrásokkal és jó sok munícióval. Két hasonszőrű kollégával egy úgynevezett Kósa Kolossal és a Csak a jó sör!-ből ismert Kővári Gergővel nekivágtak valaminek, ami után a magyar sörszcéna nem volt többé ugyanaz.
forradalom!!
2011-et írunk. Egy pletyka terjed a budapesti lebujokban, csak úgy csendesen, szalvétákra írva. Valami megmozdult sörfronton.
A szabályokat nem követő – és gyakran nem is ismerő – főzdék sorakoznak fel itthonról és külföldről egy azelőtt sosem látott esemény zászlaja alatt, melyen a következő szavak állnak: Főzdefeszt – Első Hazai Kézműves Sörfesztivál. Május tizenharmadika, reggel kilenc óra a nyár hamarabb érkezett a szokásosnál és forróságot lehel vissza a belváros fekete aszfaltjáról. Az első fesztivál nyitó pillanataiban jócskán benne van a levegőben, hogy az utolsó lesz. Bart Dani viszont hajthatatlan, így végül mégis csak kigördülnek azok a food truckok a Mikszáth térre, a mozgó sörcsapokkal és több száz főzde söreivel egyetemben.
Majd megtörténik. Először csak egy-egy, majd csoportban, délután két órára pedig tömegként lepik el Józsefvárost a kísérletező kedvű sörrajongók, hogy belekóstoljanak valamibe, ami nem csak az országban, de Angliát és az USA-t leszámítva világszerte is kuriózumnak számít. Kisüzemi, saját ötletekkel és egyéniséggel feltöltött sörfőzdék, akik mind azért dolgozzanak, hogy valami újat hozzanak létre.
Aki azon a napon a Kálvin és a József körút között tanyázott, mind érezte, hogy páratlan eseménynek a részese. Azt persze nem tudhatták, hogy egyenesen történelmi jelentőségű a pillanat. A váratlanul sikeres első Főzdefeszt volt a kiindulópontja annak a példátlan fejlődésnek ugyanis, amit a magyar kézműves sör mozgalom alig öt év alatt maga mögött tudhatott.
Két év múlva, 2013-ban, pedig elérkezett a második szintlépés. Az egyre népszerűbb sörfesztivál és új főzdék nyitása után Dani összeállt egy jó barátjával, Imrével, hogy megalapítsák a kézműves forradalom erődített bázisát a Tűzoltó utca 22 szám alatt. Hát így lett Magyarország első kézműves sörháza az Élesztő (akkor még csak) 17 sörcsapjával, a forradalmat pedig nem lehetett többé megállítani.
Az Élesztő alapításának időszaka önmagában is megér egy (néhány) misét, de ez legyen egy későbbi sztori témája. Most elég, ha annyiban maradunk, hogy a részben innen elindult őrületnek szeizmikus hatásai voltak nem csak a kézműves sörökre, de úgy általánosan a teljes iparágra.
