Könnyű budapesti kocsmatörténelem – 1. rész
Blogunk olvasói megszokhatták, hogy szívesen írunk érdekességekről, sörkultúráról és a kézműves sörök történeleméről is. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a kezdetekhez és elmeséljük Nektek, hogy miképp alakult a mai Budapest területén a kocsmák és a kocsmázás története.
Sorozatunk első írásában a kezdetekhez térünk vissza és utánajárunk, hogy mikortól isznak kocsmákban sört Magyarországon.
A “nagyon” kezdetek…
Ígérjük, nem fogunk sok időt tölteni az ókori és középkori kocsmatörténettel, de fontos tisztában lenni azzal, hogy a 19. század közepétől és végétől megismert rendkívül gazdag budapesti kocsmavilág mikor és miképp született meg. Ez a boldog békeidőket is reprezentáló korszak nem a semmiből épült fel. Történetének ezeréves szövedékei is vannak, így mielőtt megismernénk az aranykort, előbb merüljünk el több mint ezer év alkoholos mámorában.
A főváros mai területén már a rómaiak is műveltek szőlőt, és amint ez közismert, az egész Kárpát-medencében ők honosították meg a nemes növény termesztését, a későbbi népek ebbe az örökségbe “ültek bele”. A germánokkal és Európa északibb népeivel való érintkezés egyik pontja pont Pannónia Provincia volt, tehát a sör is közismert italnak számított az északi határok mentén, ez alól pedig a Duna vonala sem volt kivétel. Hozzá kell tennünk, hogy ezek a bornak vagy sörnek nevezett italok erősen különböztek a korunkban létezőktől.
Az aqvincumi katona- és polgárvárosnak minden bizonnyal több italmérése is volt, hiszen a helyőrségén túl a kereskedők, utazók, vándorok és egyéb jövevények igényeit is ki kellett elégíteni – ez a helyzetkép az egész tartományra igaz lehetett. A rómaiakról tudjuk, hogy minden igényt kielégítő tavernáik voltak, ahol a “talponállós” ivástól kezdve a luxusellátásig terjedtek a szolgáltatások.
Az a bizonyos kocsmálás
A rómaiak távozása és őseink érkezése közötti évszázadokban a városok romba dőltek, az uralkodó hatalom (vele együtt pedig népesség egy része is) többször kicserélődött hazánk 1920 előtti és jelenlegi területén is. A honfoglalók meglepően szofisztikált konyhaművészettel rendelkeztek és ne legyen kétség, már a Kárpát-medencébe való érkezésük előtt kedvelték és fogyasztották a bort és a sört is – igaz, előbbire elsősorban zsákmány vagy áru formájában tehettek szert nomád életmódjuk miatt; ellenben az árpatermesztés megszokott volt közöttük, lévén fél lábbal szántó-vető, fél lábbal a kengyelben élő lovasnépek.
A letelepedett életmóddal párhuzamosan lehetővé vált a szőlőművelés, a nagyobb mennyiségben termesztett gabona pedig a sörfőzésnek kedvezett: nem ritkán adó formájában is szedték őket a középkor folyamán.
A bor mérése, a vele való kereskedés szintén stratégiai fontosságú, olykor egyenesen királyi jog volt, de a nemesség és a városok is versengtek a megszerzéséért annak jövedelmező volta miatt. A kocsmálás köré épült szokás- és jogrendszer az úrbéri kötelékek végleges elvágásával szűnt meg, ekkortól már az állam központosítva kezelte a kérdést. Buda és Pest a középkorban fontos városok lévén számos különböző italmérési hellyel rendelkezett, Tabánban pedig sörfőző céh is működött.
Antialkoholista megszállók
A korabeli európaihoz nagyon hasonló fejlődést Budán és Pesten 1541-ben vágta ketté a muszlim török uralom. A mohamedán vallás hivatalosan nem tűrte az alkoholfogyasztást hívei körében, így természetesen a megszállás idejét nem az alkoholos italok és kocsmák fejlődése jellemezte. Azzal együtt sem, hogy az oszmánokkal nem csak muszlim katonák és civil személyek érkeztek, hanem keresztények is, így a kocsma intézménye ebben az időben sem tűnt el teljesen.
Ugyanakkor a törökök megismertettek velünk valamit, amiért a mai napig sokan hálásak lehetünk nekik: ők honosították és ismertették meg őseink között a kávézást, a kávét.
A törökök Budán is élvezték a pirított kávébab által kínált előnyöket, ez párosulhatott a sishából szívott dohánnyal vagy ópiummal. Mondanunk sem kell, hogy a törökök rendezték be Buda első kávéházait, de ez az élvezet uralmuk végével sem tűnt el.
Buda 1886-os sikeres keresztény ostroma után a helyi vendéglátás újra virágzásnak indult. A harcok utáni évtizedben a városba látogatók már találtak panziót (Vörös Sün, Hess András tér), vendéglőt (Zöld Koszorú, Szent-György tér), a 18. század második felében pedig már kaszinó-szerű egységeket is. Mindemellett ahogyan a városokban a polgárok egyre inkább megengedhették maguknak az olyan vállalkozások indítását, mint egy vendéglő, úgy vidéken is teret nyertek a csárdák és kocsmák a másfél százados harcok múlásával.
Érdekesség, hogy Buda lakossága 1714-ben majdnem 9000 ember volt, közülük 48-an kocsmatartással vagy serfőzéssel keresték kenyerüket.
A 19. század kapujában
A 18. és 19. század fordulója a dicsőséges magyar reformkor előfutára is volt: kocsma- és italügyben pedig átmenet a feudális és a modern gyakorlatok között, de látszott, hogy a jövő a már gyáraké lesz.
És milyenek voltak őseink kocsmái? Nagyjából annyiféle hellyel kell számolnunk, mint napaság, természetesen szerényebb számok mentén. Léteztek állandó és ideiglenes, például ünnepek alkalmával működő italmérések. Kurtakocsmáknak a törvényen kívüli egységeket nevezték (feketén árusították az italt), kocsmában pedig rendszerint nem lehetett ennivalóhoz jutni, ahhoz fogadóba kellett betérni: ezekről az időkről azonban egy másik írásban fogunk mesélni.
Ha megihletett a rendhagyó történelemóra, az Élesztőben ma este is hódolhatsz a szokásnak, melyet már szinte az ősidők óta gyakorol a főváros.
