A budapesti kocsmák történetét dióhéjban felölelő sorozatunk újabb állomáshoz érkezett. Az előző írásokban visszanyúltunk a fővárosi vendéglátás kezdeteihez, majd kiragadtunk egy elképzelt napot a reformkor végéről. Összeállításunk harmadik részében az 1850-es évektől kezdődő bő száz évet öleljük fel: hol békeidők, hol háborúk, hol csillogó éjszakai élet, hol pedig zűrzavaros mélység jellemezte ezt az olykor hányattatott, de izgalmas időszakot.
A boldog békeidők
Az 1848-1849-es szabadságharc leverése utáni bő másfél évtizedben az addig nyüzsgő és forgalmas fővárosi (akkor még Pest-Buda-beli) kocsmavilág elcsendesedett. Ezekből az évekből egy vesztes háború utáni éjszakai élet sejlett fel, ahol a szárnyait bontogató kávéházi kultúra jobbára csak stagnált. Pest, Buda és Óbuda viszont egyre növekedett és minden hányattatás ellenére magyarosodott. A bécsi udvari elit és a hazai politikai vezetés egyaránt tisztában volt a hideg konfliktus fenntarthatatlanságával: ennek a közeledésnek az eredménye az 1867-es politikai Kiegyezés a Habsburg Birodalom sorsáról, majd a három növekvő testvérváros egyesítése 1873-ban.
Ez a korszak utat nyitott a gyors fejlődésnek. Megszületett a mai értelemben vett Budapest, alakot öltött a jól ismert úthálózat, hidak, monumentális középületek és földalatti vasút épült, mellette pedig a szellemi élet felfelé ívelt. Mindezeknek természetesen kedvezett az is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egy-egy kitérőt leszámítva távol tartotta magát a fegyveres konfliktusoktól – az első világháború idején ezért is kezdtek “boldog békeidőkként” hivatkozni ezekre a hosszú évekre.
A korszak “bestseller” szerzője, a halhatatlan Jókai Mór édes-keserű szavakkal ír az átalakuló városról, méltatja lakóinak igényét a művelődésre és a szórakozásra, amelyek a közintézmények keretein kívül elsősorban a különböző egyletekben és a kaszinókban valósultak meg:
“A budapesti népéletet általában kevéssé tarkítja más fővárosok könnyűvérű-zajos mulatozása. A diákéletből hiányoznak a Burschenschaftok: nincsenek couleur diákok s az azokkal kapcsolatos zajos commersek és paukereiok. Nem látni a müncheni Salvator-ser kimérésénél ismeretes széles jókedvet, a mesterlegények fölszabadításának ceremóniáit. Nincsenek mabillek, closerie des lilask, moulin rouge-ok, s a ledér mulatozásnak hasonló szabadalmazott fészkei.” A még többé-kevésbé szolidnak ábrázolt mulatságok idejétől azonban már nem sokat kellett várni a századforduló jóval nagyobb bohémainak feltűnéséig…
Krúdy és tsai.
Jókainál az egy generációval később érkező Krúdy Gyula már egészen más arcát látja a székesfővárosnak. Az ő tolla alatt megkapó képekbe merevednek a füstös söntések, a duhajkodókkal teli bordélyházak, a kül- és belváros kocsmái, melyek prózai alakjait már-már festőien ábrázolta. Krúdy, aki saját maga is rengeteg időt töltött el ezeken a helyeken, egy olyan Budapestet rajzol le, amely alig tart pihenőt a mulatozásban, ahol a nyomor mellett szól a borízű kacagás is.
Krúdy másik fontos témája az italozás mellett a gasztronómia volt, amely Budapesten ekkoriban virágkorát élte. Gundel, Gerbeaud, Dobos és társaik, az osztrák konyha- és cukrászművészetet a magyar hagyományokkal ötvözik, és sokat tesznek a modern (és manapság is ismert) hazai konyha megteremtéséért.
Azonban a pesti élet avatott krónikása, Krúdy nem volt ínyenc és ugyanúgy megénekelte a hétköznapi emberek étkezését, mint mondjuk Ferenc József vacsoráját és italait.
Az utolsó szivar az Arabs Szürkénél ezredesének külvárosi kalandja során például a (nem túl minőségi) sörivás misztikumát kezdi feltárni: “S az ezredesnek ízlett a sör. Isten tudná megmondani, hogy mi az íz, amely az állott sörből fakad. Mintha a komló virágozna ki benne, mintha csillapítana, mérsékelne, jóllakatna ízével. Az állott sörnek éppen úgy vannak kedvelői, mint a frissen csapot sörnek. Miért isszák némely vidéken «csizmából» a sört, miután azt felhajtani amúgy sem tudja egyszerre senki? És az igazi sörivók, a rendes emberek miért nem kapnak mohón a frissen csapolt sör után, hanem kivárják megülepedését, miközben elgondolkozó szemmel nézik a kriglit? Van valami rejtély a sör körül, amely rejtélyre voltaképpen sohasem jő rá emberfia.”
Kávéház és háború
Krúdy 1933-ben hunyta le szemét, de a Nyugat folyóirat nemzedéke talán még nála is szélesebb képpel rendelkezett a budapesti kávéházakról és kocsmákról, s nem is volt rest ezeknek a helyeknek az emlékét megörökíteni. Három Holló, New York, Világ, Centrál, Elite és a többiek: a felsorolás már sokezres nagyságrendű lenne, ha teljességre törekednénk. A Nagy Háború előtti években már minden helynek megvolt a törzsközönsége és a kávéházba járás (ahol természetesen a kávén kívül a likőrök, borok és sörök is szépen fogytak) életformává nőtte ki magát.
Kosztolányi Dezső nem kevés humorral, már-már természetfilmbe kívánkozó pontossággal jellemzi a kávéházak nyüzsgő népét:
“A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világításában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp úgy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházban, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.”
Ez az idillt zúzta szét a világháború és az azt követő bizonytalan éra. Olyan, napjainkban is ismerős jelenségek vetették vissza a csillogó éjszakai élet fejlődését, mint az infláció, az áremelkedés, az életszínvonal általános csökkenése – az elvesztett és elvesztegetett emberi életek hiányát nem is említve.
”Kiszámítottuk – mondja Gundel –, hogy a „békebeli” világnál ma ötven százalékkal vagyunk drágábbak. A húsz év előtti árakról beszélünk, amikor még híre-hamva se volt a háborúnak, a pestiek harangszóra jártak ebédelni, vacsorázni, alig volt gyomorbeteg ember a városban, az is többnyire a mértéktelenségtől, a bőségtől, a jó étvágytól.” – panaszkodott az első világháború után a már említett neves vendéglős Krúdynak.
Egy korszak vége
A Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak az egyenlőtlenségek és visszásságok mellett a budapesti kocsmakultúra újbóli fellendülését is elhozta. Az ország lassacskán kiheverte a háború borzalmait és olyan egzotikus, nyugatról és a tengerentúlról érkező divatok jelentek meg, mint a jazz zene vagy a tangó, de a kábítószerek (elsősorban az ópiátok és a kokain) is jól ismert jelenségei voltak az éjszakai életnek.
Azonban a 20-as és 30-as évek világvárosi fényét már beárnyékolta a következő világháború még sötétebb alakja. A 10-es évek optimizmusát és szertelenségét példaként állító pesti éjszaka belső ellentmondását talán leginkább Szilágyi György ragadta meg Hanyas vagy? 28-as? című írásában:
“Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve! Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
