Társalapítónk, örökös barátunk, sörlegenda és craft-atya, a megtestesült Folyékony kenyér, Bart Dani megalkotott valamit, amit minden sörsztori alfájának és omegájának lehetne hívni leginkább.
Műfordítói múltját és gasztrorevolucionista jelenét kombinálva, a járványidőszak izolációját sokunkkal ellentétben ő valóban produktívan töltötte. Mindig teli pohárral asztalán nekilátott, hogy elmesélje, nem csupán a szóban forgó ital, hanem nemes egyszerűséggel teljes civilizációnk születésének történetét, 280, bitangul szórakoztató (és edukatív) oldalon keresztül.
A fentieket bizonyítandó pedig, álljon itt az Az arany folyam első fejezetének részlete, ami jóval korábbra visz minket vissza, mint az első sörtörink.
„Az alkohol őstörténete”
Húszezer évvel ezelőtt Európa végtelen erdeinek egy elfeledett sarkában medve csörtet a frissen visszahúzódó jég nyomában, eleség után kutatva. A sápadt téli nap csak nemrég mert előbújni az előző évszázadot uraló hóterhes fekete felhők mögül. Ember és állat egyaránt fázik és éhes. Ilyenkor kiéleződnek az érzékek – a medve messziről meghallja a méhek döngését. A kaptár nemsokára összetörve hever a fa tövében, egy gödörben az olvadt hólével. A girhes medve a méz nagy részét kinyalogatta a lépből, a maradékot pedig otthagyta.
A medve nyomát követő még girhesebb vadászok pár nap múlva bukkantak rá az összecsapás helyszínére, és érdeklődve nézték a fa tövében összegyűlt sárgás hólevet, melynek felszínén apró buborékok úsztak. A vadászó-gyűjtögető embernek óvatosnak kellett lennie, óvatosságánál csak a kíváncsisága volt nagyobb: az egyik fiatalabb vadász belemártotta az ujját a pocsolyába és lenyalta. Fanyar, szúrós, savanykás íze volt, és volt benne még valami, amit a sokadik kóstolás után sem tudott körülírni. Mivel nem hányta el magát, a többiek is nekiláttak a nyalakodásnak. Fél óra múltán a vadászok megfeledkeztek a napok óta mardosó éhségről, és egy óra múlva már azon sem aggódtak, hogy megeszi őket a medve.
Húszezer évvel ezelőtt Európa végtelen erdeinek egy elfeledett sarkában medve csörtet a frissen visszahúzódó jég nyomában, eleség után kutatva. A sápadt téli nap csak nemrég mert előbújni az előző évszázadot uraló hóterhes fekete felhők mögül. Ember és állat egyaránt fázik és éhes. Ilyenkor kiéleződnek az érzékek – a medve messziről meghallja a méhek döngését. A kaptár nemsokára összetörve hever a fa tövében, egy gödörben az olvadt hólével. A girhes medve a méz nagy részét kinyalogatta a lépből, a maradékot pedig otthagyta.
A medve nyomát követő még girhesebb vadászok pár nap múlva bukkantak rá az összecsapás helyszínére, és érdeklődve nézték a fa tövében összegyűlt sárgás hólevet, melynek felszínén apró buborékok úsztak. A vadászó-gyűjtögető embernek óvatosnak kellett lennie, óvatosságánál csak a kíváncsisága volt nagyobb: az egyik fiatalabb vadász belemártotta az ujját a pocsolyába és lenyalta. Fanyar, szúrós, savanykás íze volt, és volt benne még valami, amit a sokadik kóstolás után sem tudott körülírni. Mivel nem hányta el magát, a többiek is nekiláttak a nyalakodásnak. Fél óra múltán a vadászok megfeledkeztek a napok óta mardosó éhségről, és egy óra múlva már azon sem aggódtak, hogy megeszi őket a medve.
A legidősebb vadász elégedett mosollyal nézett végig a röhincsélő fiatalokon és azt gondolta, mégsem olyan tökkelütött banda ez az új nemzedék, és talán még a medvét is elejtik, ha addig éhen nem halnak. Gondolatai a régmúlt idők felé kalandoztak, amikor még a hó sosem olvadt el, és névtelen szörnyekkel küzdöttek az éjszakában. Lelki szemei előtt felrémlettek a régi nagy vadászok – elhullottak mind. Hosszú sorban járultak elé a prémekbe bújt daliás alakok, hogy gratuláljanak neki: a túlélőnek. Aznap este elégedetten hajtotta álomra a fejét a meggyötört kis társaság.
Azon az estén őseink a medve nyomát ugyan végleg elvesztették, de világraszóló felfedezést tettek. Ha a mézet vízzel keverik és kint hagyják a napon, hamar bódító ital lesz belőle, ami nem csak jóllakat, de a szellemet is felszabadítja. Megkóstolták a természet adta első sört – a méhsört, amit észak-európai utódaik még évezredekkel később is előszeretettel fogyasztanak majd.
Sok modern, elkényeztetett sörivó vágná rá erre – és sok minden másra is –, hogy „az nem is sör”. Az ilyen magabiztos kijelentések mögött persze az lapul, hogy a beszélő szereti a sört, feltétlen híve a sörnek, és ha valami olyasmire írják vagy mondják rá, hogy „sör”, amit ő nem szeret, akkor kénytelen kizárni a kategóriából – nem lehet sör, hiszen ő nem szereti, vagy nem inná meg.
Mi őszintén bevalljuk, hogy nem szeretjük a sört – legalábbis ilyen általános értelemben nem –, hanem sokféle sört szeretünk, de legalább egy tucatnyit nem, és minden bizonnyal az őskori sör sem ízlene igazán. Szeretni a sört általános értelemben legalább olyan áldozatos hozzáállást követelne meg, mint az igaz keresztények emberszeretete. Legtöbbünk szereti az embereket, de azért nem mindet. Viszont képes belenyugodni abba, hogy egy rosszindulatú, csúf és kártékony homo sapiens is ember.
Cserébe viszont el tudjuk fogadni a sör hihetetlen változatosságát és sokrétűségét, sőt lenyűgözőnek találjuk azt a szellemi, technológiai és spirituális pályát, amit az ember leghűségesebb itala és tudatmódosítója bejárt mellettünk az elmúlt évezredekben. Ha csak nagy vonalakban végig akarjuk járni ezt az utat, akkor el kell fogadnunk, hogy a „sör” nem a mi kedvenc söreink szűk klubja, hanem széles folyam, ami a ködgomolyos ősidőkből hömpölyög elő az idők síkságára, és már akkor hatalmas, amikor először megpillantjuk i. e. 8–10 000 környékén Mezopotámiában, Egyiptomban vagy Kínában.
A sört mint jelenséget nem is lehet meghatározni íz vagy beltartalom alapján, egyszerűbb talán körülhatárolni: nem sör az, ami gyümölcsből vagy szőlőből erjed, hiszen az a bor, és nem sör az, amit lepárlással készítenek, hiszen az párlat.
Sörnek hívunk tehát minden erjesztett alkoholtartalmú italt, amit az emberiség valaha összekotyvasztott, és nem bor és nem párlat, és ebbe bizony beletartozik az a darabos kenyérlé, amit először megismerünk az írott történelemből, és beletartozik az északi népek mézből erjesztett itala, amiben se maláta, se komló nem volt. És beletartozik az ősmagyarok erjedt joghurtra emlékeztető kölessöre, a zuluk sűrű alkoholos cirokkásája, az aztékok nyállal erjesztett kukoricapempője ugyanúgy, ahogy a 10%-os, mahagóni csillogású, nemes apátsági dubbel is. És persze beletartozik az a pótanyagos, ízetlen és haszontalan folyadék, amit a huszonegyedik századi átlagfogyasztó kap a globális élelmiszeripartól.
A sör valamilyen formában évezredek óta hű társa az emberiség mindennapjainak, és ma is annyira magától értetődőnek vesszük a jelenlétét, hogy legtöbben egy pillanatra sem állunk meg, hogy elmerengjünk rajta. A sör homályos tükör, melyben első látásra fel sem ismerjük magunkat, de ha alaposabban megnézzük, akkor lassan feltárja az évezrednyi tudást, amit rólunk, emberekről felhalmozott.
E könyv célja, hogy kézen fogja az olvasót és rávezesse a homályos tükör mögött induló, kanyargós útra.”
Erre az utazásra pedig ide kattintva tudtok befizetni!